Ken McMullen 1983-as kísérleti filmje, a Ghost Dance a szellemek jelenségeibe nyúlik bele, még soha nem látott módon.

A Ghost Dance azzal kezdődik, hogy jelentős hangsúlyt fektet az óceánra, és a filmben a víz állandó. Az óceán képe sokáig ott marad, ahogy az árapály ki-be rohan. Ez az ismétlődő elnyújtott óceánkép az egész filmben megjelenik. Szinte egyetlen biztos horgonyként szolgál a jelenetek lesében, amelyek úgy gyorsulnak fel, hogy látszólag nem kötődnek egymáshoz a non-sequitur következtetésekben. Az óceán az egyetlen dolog, amely soha nem változik; ott volt, amikor ezek a szellemek éltek, és ott van a jelenben is, amikor a szellemek feltámadnak.

A film a legközelebb áll a stabil történethez, hogy két nőre, Pascale-re (Pascale Ogier) és Marianne-ra (Leonie Mellinger) áll a középpontjában, amint Londonon és Párizson keresztül bolyonganak. A városok sivárnak és kihaltnak tűnnek, talán az élők ridegségét jelképezik, miközben a két nő folytatja szellemkutatását. Ahogy sétálnak, Derrida különféle idézetekről beszél, amelyek hangsúlyozzák és megvilágítják tapasztalataikat. Az egyik jelenetben Derrida a nőkkel sétál, és azt mondja: „Az emlékezet a múlt, aminek soha nem volt jelen formája.”

Az emlékek valójában elég csalókák a múlt értelmezésében. Ennek az az oka, hogy alaposan befolyásolja őket az összes egymással összefüggő lépés, amely az emlékezés aktuális pillanatához vezet. A Ghost Dance úgy van megszerkesztve, hogy tükrözze ezt a pályát: a jelenetek montázsa nem lineárisan kapcsolódik egymáshoz, ahogy a sorozatok összeérnek, de minden lezárás vagy helyre és időre való hivatkozás nélkül. Egyes képek erősebbek, mint mások, és önmagukban erősebben tűnnek ki, ahogy az emlékek is gyakran teszik, de összességében szinergikussá válnak.

A filmművészet szabad mozgása, minimális narratíva, valamint zene, látványelemek és hanghordozások révén a néző a képek és a hangok közötti utazásra vezet. Ezek a képek szinte hallucinatívnak tűnnek, ami egy nagyon tapintható fizikai felszívódási réteget ad a szellemeket magában foglaló történethez.

Ahogy a mozit menekülésként használják, Derrida úgy véli, hogy a mozi megérinti a nézők elméjét és emlékeit. Ez a film arra készteti az embert, hogy a múltba tekintsen, és megértse, hogy az emlékek nem az igazság előhírnökei. Az emlékek összefonódnak és eltorzítják a valóságot. Míg az emlékezés a jelen pillanatban történik, az emlékezés nem. Maga az a tény, hogy jelen pillanatban felidézünk valamit a régmúlt időkről, önmagában nem lehet megbízható, mivel lehetetlen elválasztani a jelen körülményt az általuk előidézett emléktől. A szó szerinti esemény emlékezetét megváltoztatta a tényleges bekövetkezésének ideje és távolsága.

Derrida arra utal, hogy a színházat elfoglaló szellemek nem csak a képernyőn jelennek meg; a néző saját szellemeit vetíti rá a megtekintett képekre. Ezeket „személyes szellemeknek” nevezi. A valóság határa a moziban bizonyos technikákat igényel, amelyek szétzilálják ezt a hiedelemfalat, mivel a nézőben a hit felfüggesztését váltja ki. A fikciós filmek, a fantasztikus történetszálak és az animáció nem engedik meg a nézőnek, hogy lemondjon annak elfogadásáról, hogy valami valóságos vagy igaz. A szegélyek feloldására irányuló eljárás nagy része a szerkesztési folyamatban van.

A Ghost Dance úgy ér véget, ahogy elkezdődött, egy minimalista jelenettel, amely az óceán képét adja; nem közvetítenek narratívát, mivel az árapály erőteljesebben és hevesebben jön, elnyeli a képeket és a papírokat a tengerparton Pascale. Az óceán birtokolja azoknak az életét, akik a fényképeken laknak, amelyek a valóság fantomjai. Ez a „lassú mozi” megközelítés a film egészére felerősíti a szellem rejtélyét. Mégis, az óceán eme hosszas megfigyelése végül felfedi az élet titkát és a tudomány fantomját. Nincs állásfoglalás, csak állandó újralátogatás a határozatlanság láttán.